Megemlékezés Kárpátalján (Szolyva)
2000.11.18

A szolyvai táborba 1944. novemberétől az 1945. április 1-jei bezárásáig 35–40 ezer embert hurcoltak el. 10–15 ezren itt alusszák örök álmukat.


Tisztelt megemlékezők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kárpátalja magyar lakossága minden év novemberében emlékezik meg legnagyobb tragédiájára, a magyar férfilakosság 1944-es barbár elhurcolására.

A második világháborút követően Kárpátalja a szovjet birodalom része lett. Az itt élők számára e legutolsó impériumváltás tragikus előzménye volt a kárpátaljai magyarság katonaköteles korú férfilakosságának szovjet lágerekbe hurcolása.

A második világháború során a harcok 1944 augusztusára érték el az északkeleti Kárpátok külső övét. Október végére a Vörös Hadsereg lényegében elfoglalta a teljes Kárpátalját.

Kárpátaljára a szovjet csapatokkal együtt érkezett a Svoboda tábornok által vezetett csehszlovák hadtest, amelynek politikai biztosa Ivan Turjanica volt. Ivan Turjanica – jegyezzük meg ezt a nevet – a moszkvai emigrációból ilyenformán hazatérve kilépett a Vörös Hadsereg kötelékében harcoló csehszlovák hadtestből, és szervezni kezdte a Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártját. Ivan Turjanica 1944. november 11-én javasolta a 4. ukrán hadseregcsoport katonai tanácsának „a kárpátaljai nép bizalmát nem élvező személyek ideiglenes izolálását”. Majd november 19-én, a kárpátaljai magyar és német férfilakosság „izolálása” után Munkácson, az ő vezetésével megtartották a Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártjának alakuló ülését, amelyen kimondták: céljuk Kárpátalja, vagyis Kárpátontúli Ukrajna Szovjet-Ukrajnához csatolása.

A Kárpátalját megszálló 4. ukrán hadseregcsoport katonai tanácsa 1944. november 12-i ülésén a 0036. sz. szigorúan titkos parancsával a következőket rendelte el:

„1. A városok, kisvárosok és nagyobb települések katonai parancsnokságai november 14-től 16-ig bezárólag vegyék nyilvántartásba a német és magyar hadseregben szolgált katonákat és tiszteket nemzetiségüktől függetlenül. 2. Össze kell írni mindazokat a 18–50 éves korú német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket, akik jelenleg a felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élnek, valamint a magyar rendőrség és csendőrség hivatalnokait és alkalmazottait, akik a felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén tartózkodnak. (...) A katonai parancsnokok a jegyzékbe vételkor kötelesek az érintettek tudomására hozni, hogy november 18-án ismételten kötelesek megjelenni. (...)

A felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élő német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket külön osztagokban, listák szerint, konvoj alatt hadifogoly-gyűjtőhelyekre kell irányítani. (...) utólagos megjegyzés: Fagyejev vezérőrnagynak a hátország ellenőrzésével megbízott NKVD-osztagok parancsnokának utasítania kell alakulatait, hogy a felsorolt személyek felkutatása és letartóztatása irányában erőteljesebb munkát fejtsen ki.”

Ungváron a parancs értelmében a férfiak 18-tól 50 éves korig jelentkeztek a városparancsnokságokon. Ott listába vették őket, és meghagyták, hogy 18-án ismét jelentkezzenek átvenni az igazolásokat, amivel majd szabadon közlekedhetnek a Vörös Hadsereg által ellenőrzött területen. Az emberek 18-án visszamentek a kijelölt helyekre, de ott nem igazolás várta őket, hanem géppisztolyos őrök, akik megmotozták őket, és elvettek tőlük minden használható tárgyat, sőt még a jobb lábbeliket is levetették róluk. Majd azt mondták, hogy csak háromnapi munkára viszik el őket.

A városparancsnokságokon kezdték szétválogatni az embereket, akik ruszinnak vagy szlováknak vallották magukat, és legalább a miatyánkot el tudták mondani ruszinul vagy szlovákul. Ők igazolást kaptak, és hazamehettek. A tömeges letartóztatásokat és elhurcolásokat az NKVD, a SZMERS, valamint Uszta Gyula, Priscsepa és Tkankó partizán alakulatai 1944. november 18-át követően is folytatták egészen 1945 januárjáig. Ezeknek az akcióknak 13 éves gyerekek és 64 éves férfiak is az áldozatául estek.

Tisztelt megemlékezők!

Az összegyűlt embereket általában a jelentkezést követő napon katonai kísérettel, gyalogmenetben útnak indították „a kárpátaljai magyarság XX. századi Golgotája”, Szolyva felé. Beregszászról és Ungvárról két, míg Nagyszőlősről és a távolabbi településekről három vagy négy napig tartott a gyalogmenet. Útközben a foglyokat nem látták el élelemmel, s az éjszakákat istállókban töltötték. Sőt egyes csoportok a szabad ég alatt éjszakáztak a dermesztő mínusz 20 fokos hidegben. Kimerülten, átfagyva érkeztek Szolyvára a határvadász-laktanyából kialakított táborba.

Itt benzines- vagy olajoshordókban főzött borsó-, kukorica- vagy marharépalevest kaptak, néha 20 dekagramm kenyeret. Vízben főtt ételt sokan edény hiányában nem tudtak enni. Az emberek fapriccseken vagy a puszta földön aludtak, már amennyire tudtak a vérszívó tetvektől. A táborba naponta érkeztek és mentek tovább a transzportok. Így a tábor átlagos létszáma 10–15 ezer fő körül mozgott. Az elhurcoltak néhány naptól több hétig terjedő időszakot töltöttek el ebben a – korabeli kifejezéssel élve – haláltáborban.

Itt-tartózkodásuk alatt különböző munkákra vitték őket, hídépítésre a Latorcához, vasútépítésre vagy fahordásra.

A zsúfolt táborban a gyenge élelmezés és fűtési hiányosságok miatt a legyengült szervezetű emberek tömegével haltak meg. Egyike az elhurcoltaknak így emlékezik vissza a szolyvai lágerre: „...a láger képe már kívülről is elrettentő volt. Fokozta a döbbenetet, hogy kapunyitáskor először egy hullákkal megrakott nagy teherkocsi jött ki, mi utána indultunk befelé. A látvány belülről még rettenetesebb volt. A drótkerítésen belül dühöngött a flekktífusz. Naponta két-három kocsi halottat szállítottak el. Az elhelyezés is embertelennek volt mondható. Nyolc–tízezer embert zsúfoltak össze aránylag kis területen. Aki szerencsés volt, fedél alatt, ülve aludva tölthette az éjszakáját, de a deportáltaknak körülbelül egyötöde kinn a szabadban, havon töltötte éjszakáját. Az emberek, mivel le voltak gyengülve, hullottak, mint a legyek. Nem egyet a láger végén lévő pöcegödörből húztak ki. Ez a gödör tíz méter hosszú, három méter széles és két méter mély volt. Ezeken fosznideszkák voltak keresztbe téve, mely képezte a WC-t. A nagyon gyenge foglyok egyszerűen beleszédültek a fekáliába, s mire kihúzták őket, már halottak voltak.”

A szolyvai táborba 1944. novemberétől az 1945. április 1-jei bezárásáig 35–40 ezer embert hurcoltak el. 10–15 ezren itt alusszák örök álmukat.

Szolyváról két útvonalon hajtották tovább a foglyokat. A rövidebb Volócon, majd a Vereckei-hágón, a hosszabbik út Perecsényen–Nagybereznán–Malomréten és az Uzsoki-hágón keresztül vezetett a galíciai Turkába, majd a Sztarij Szam-borban lévő átmeneti elosztólágerbe. Útközben naponta egyszer kaptak enni, ami néhány dekagramm száraz fekete kenyér vagy fél marék száraz borsó volt. A többnapos gyalogmenet a mínusz 15–20 fokos téli hidegben és a Kárpátokbeli nehéz terepviszonyok között az eddigre már erősen legyengült szervezetű emberek közül sokaknak az utolsó erőtartalékát is felőrölte. Akik már nem bírtak tovább menni, azokat az őrök helyben agyonlőtték.

A Kárpátaljáról elhurcoltakat a Szovjetunió legkülönbözőbb pontjaira vitték. A többségüket azonban az Urál vidékére, a Donyec-medencébe vagy Belorussziába. Bányákban, romeltakarításokon, építkezéseken, gyárakban, kolhozokban és szovhozokban dolgoztatták őket. Az elgyötört és minden erőtartalékaikat felélt emberek kezdetben ezekben a céltáborokban is tömegével haltak meg. Az egyik ilyen táborban a foglyok 67 százaléka halt meg negyedév alatt, igaz, a munkatervet majdnem sikerült teljesíttetni az élő-holt foglyokkal.

Akik 1945 tavaszát túlélték, azoknak jó esélyük volt arra, hogy élve hazajussanak. Az elhurcoltak közül elsőként 1945 januárjában tértek haza néhányan.

A többséget azonban csak 1946-tól kezdték hazaengedni, és voltak olyanok is, akik csak 1953-ban, Sztálin halála után térhettek haza. Azok, akik viszont a hadifogolytáborokból a gulágra kerültek szökés, élelemlopás, az őrszemélyzet testi sértése vagy más, mondvacsinált okból, még az 1960-as évek végéig is fogságban sínylődtek.

Tisztelt gyászoló Kárpátaljaiak!

A Kárpátaljáról 1944 végén elhurcolt mintegy 40–50 ezer emberből – akiknek mintegy kilencven százaléka volt magyar – 24 ezer kárpátaljai magyar apa, férj és fiú nem térhetett haza.

Hogy mi állt a kárpátaljai magyarság és németség tömeges elhurcolásának a hátterében? Az a durva és egyszerű megfontolás, mely szerint a foglyok tömeges és ingyenes munkaerőt jelentettek. De ez csak az egyik ok volt.

Sztálin 1943. március 23-án Eden brit külügyminiszternek kijelentette: a magyarokat meg kell büntetni. Ez volt a legfőbb ok. A valódi cél a magyar nemzetiség kiirtása volt. Népirtás – genocídium – ami itt történt. Az a szörnyű bűntett, amiért ma a Hágai Nemzetközi Törvényszék elé állítanak bárkit, aki ilyet tesz. Csakhogy ez a bűntett akkor is büntetendő volt. Tudta ezt a Sztálin is, akinek megbízottai Nürnbergben a nácik felett bíráskodtak. A sztálini lágerekben több ember pusztult el, mint a II. világháborúban.

A kárpátaljai magyarokat sújtó, kollektív bűnösség szellemében fogant intézkedések minden érvényes emberi jogi és nemzetközi jogi normával ellentétesek voltak. Ennek ellenére, mind a mai napig nem rehabilitálták az ártatlanul megölt és megnyomorított áldozatokat. A deportáltakról és repressziót elszenvedők rehabilitálásáról készülő ukrán törvényeknek – amelyet alapvetően a krími tatárok rehabilitálása céljából kívánnak megalkotni – nem csak a krími tatárokra kell vonatkoznia, hanem egységesen, elvi alapon kell kimondania azt, hogy bármely, a népek kollektív bűnösségének szellemében fogant intézkedés jogtalan, és az annak következtében sérelmet elszenvedőket megilleti a rehabilitálás, a mérték és lehetőség szerinti kárpótlás. A mai ukrán állam nem felel a halottakért, de igenis felel – az élőkért. A történelmi igazságtétel megilleti Ukrajna valamennyi nemzetiségét, így a Kárpátalján élő magyarokat is. Ez ma Szolyva üzenete.

Nyugodjanak békében halottaink.

Répássy Róbert