Válaszadásnak a médiajog (sajtójog) vonatkozásában a jogszabály által az értékelő vélemények után kötelességszerűen biztosított, meghatározott válaszolási lehetőséget tekintjük. Kiemeljük: a válaszadás joga nem helyreigazítás.

Míg utóbbi fogalmilag magában hordozza a jogilag releváns „hibát”, szankciós jellegű, ezzel szemben előbbi csak a véleménynyilvánítás kiegyensúlyozására szolgáló eszköz. Egyáltalán nem evidencia, hogy a válaszadással érintett alapvélemény jogi értelemben kifogásolható. (Sőt, lehet, hogy erkölcsi értelemben sem az. De ezt döntsék el az olvasók…) Ezért tarthatjuk a pozitív és nem a negatív előírások kategóriájába tartozónak.

Magam azt a regulát állítanám föl: a kártérítés helytállóságáról a bíróság dönt, míg a válaszadás helytállóságáról az olvasó.

Az Egyesült Királyságban nem létezik a sajtóban általánosan érvényesülő  válaszjog. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bizonyos körben ne léteznének ahhoz nagyban hasonlító vagy hasonló eredményt hozó előírások.

Az írott sajtóban meglehetős hatékonysággal bíró –  ott sokat kritizált, Magyarországon szinte elképzelhetetlen ideálnak tűnő -, a sajtóval szembeni panaszokat vizsgáló bizottságon, a Press Complaints Comissionön keresztül megvalósuló önkorlátozás működik. A PPC kódexének 2. pontja értelmében a sajtó köteles biztosítani a bármely közleményére adandó válasz lehetőségét, amennyiben a közlemény – tényállításait tekintve – pontatlan volt.

  

A törvényben meghatározott általános kötelezettséget az Ofcom által kiadott, szintén kötelezőerejű kódex részletezi. Így, közvetett formában mégis csak megvalósul a válaszadás, legalábbis kiegészítésre lelnek a mögötte álló, indokoltságát alátámasztó igények.

  

Németországban az írott sajtóban létezik a válaszadás intézménye, mely kifejezetten hangsúlyozhatjuk jóval tágabb a hazai sajtóhelyreigazításnál, ugyanis minden olyan esetben megilleti a válaszjog az állampolgárt, amikor tényállítás jelenik meg róla, függetlenül az állítás sérelmes voltától, sőt, annak igazságtartalmától

A válaszjog egye szabályozásait időről időre megtámadják ugyan az Alkotmánybíróságon, de a német Alkotmánybíróság kivétel nélkül alkotmányosnak ítélte azokat (Lásd például aq hamburgi sajtójoggal kapcsoaltos döntést: 97 BVerfGE 125 (1998)).

Az elektronikus sajtóban sincs egységes, szövetségi szintű  szabályozás, tagállami szinten azonban a televíziókkal és a rádiókkal kapcsolatban is létezik a válaszjog, szintén a tényállításokkal összefüggésben.

A francia válaszjog az európai államokat tekintve a legterjedelmesebb, így persze a legvitatottabb is egyúttal. A Magyarországon is egyesek körében etalonként emlegetett francia modell nálunk nem talált igazán támogatásra, de a francia sajtójog kiemelkedő személyisége, Roger Errera szerint a válaszadás szabálya, mely egyébként a francia sajtótörvény egyik legrégebbi előírása, kiválóan működik. A valóban rendkívül széleskörű szabály jogot ad mindenkinek, akiről az írott sajtóban valami megjelenik, hogy bármely, őt érintő tényállításra vagy véleményre választ adjon, függetlenül annak igaz vagy sértő voltától. [53]

 

Válaszjoghoz hasonló intézmény, az említettem példákon felül, Ausztriában, Hollandiában, Norvégiában, Spanyolországban is.

Igencsak figyelemre méltó, hogy Dél-Afrikában majdnem az Alkotmányba is bekerült a válaszadás joga, míg az 1969-es Emberi Jogok Amerikai Egyezménye kifejezetten a részes államok kötelezettségévé teszi a válaszadás jogának biztosítását, ezáltal quasi az emberi jognak tekintve amazt. (14. cikk).

Összefoglalólag megállapíthatjuk, leggyakrabban a hamis tények helyesbítésére szolgál, de nem mindenhol feltétele a valóság bizonyítása, részint bármely tényállítás ellenében (Németország), máskor pedig a véleményekkel szemben is alkalmazható (Franciaország), más megoldás szerint (például az Egyesült Királyságban) csupán közvetetten, a kiegyensúlyozottság követelményének generálklauzulája szavatolja.

Az USA-ban a médiahatóság kialakította az ún. „fairness-doktrínát”. Eszerint a média adásidejének egy részét meghatározott közügyeknek kell szentelje. Ha valakinek személyét, akár személyes tulajdonságát[54] közösségi ügyben támadás éri, módot kell számára nyújtani a válaszadásra. Emellett fel kell a csatornának hívnia az érintett személy figyelmét az esetre, hogy ténylegesen reagálhasson. Választási időszakban, ha egy médium véleményt nyilvánít (pro vagy kontra) egyik jelölt tekintetében, úgy az ellenfelet, illetőleg a kritizáltat értesíteni kell, és jogot adni számára a válaszolásra.[55] Ezen fölfogás tökéletesen reagál arra a problémára, miszerint „jogvesztő ügyek” (tipikusan választások) esetében a későbbi polgári jogorvoslat már olyan hatékony, mint halottnak a csók.

Az utóbbi években az USA-ban némiképp megváltozott a joggyakorlat, bizonyos körben a Legfelsőbb Bíróság is a sajtószabadságba való túlzott beavatkozásnak ítélte.[56] Viszont változatlanul jellegadó az a jogértelmezés, miszerint a sajtótermék jó hírnevet sértő állítás esetén a későbbi peres kártérítés összegét jelentősen mérsékelheti, ha hajlandó a kiigazító véleményt közzé tenni.

 

Érdekes, hogy a szakirodalomban nemigen merül föl a viszontválasz kérdése. A válaszjog túlzottan kitágított értelmezése ugyanis tényleg parttalanná teheti a sajtó- és médiavitákat. Azonban a médiumnak válaszra történő későbbi utalása, amennyiben nem jelenít meg novumot, aligha vonhatja maga után az újabb válaszadást. Ez viszont a válaszjog legjobb támokolása: a médium (sajtóorgánum) a későbbi „utalgatások” lehetőségével úgyis védettebb pozícióba kerül a „megtámadott félhez” képest.

Pokol Béla, a jogbölcselet és a politológia professzora országgyűlési képviselőként érdekes, a kiegyensúlyozottságot nagyon határozottan elősegítő reformtervvel állt elő. [57]Eme „Lex Pokolként” emlegetett tervezet értelmében válaszjog járt volna azoknak, akikről társadalmilag hátrányos vélemény jelenik meg a sajtóban. A tervezet – annak ellenére, hogy épp a véleménynyilvánítás szabadsága kiterjesztését szolgálta volna – nagy viharokat váltott ki a véleménynyilvánítás szentségét hangsúlyozók körében.[58]

 

Répássy Róbert, a Fidesz frakcióvezető-helyettese 2001-ben az alábbi, az előzőhöz képest enyhébb, a szerkesztési szabadságba kevésbe beavatkozó normákat illesztett volna a Ptk-ba. (Ezt nevezi a szakzsargon „Lex Répássynak”) Az országgyűlés a törvényjavaslatot megszavazta.

Eszerint:

"Akinek személyhez fűződő jogát napilapban, folyóiratban (időszaki lapban), rádióban vagy televízióban közölt valamely vélemény vagy értékelés sérti, a törvényben biztosított egyéb igényeken kívül – követelheti saját véleményének vagy értékelésének  közzétételét is (válaszadás). (Ez lett volna a Ptk. 79. § (2) bekezdése)

Ha a kártérítés címén megítélhető összeg nem áll arányban a felróható magatartás súlyosságával, a bíróság a jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is kiszabhat. Ha a jogsértés napilap, folyóirat (időszaki lap, rádió vagy televízió útján történt, a bíróság a jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is kiszab. A közérdekű célra fordítható bírság összegét úgy kell meghatározni, hogy az visszatartsa a jogsértőt a további jogsértésektől.”

(Ez lett volna a Ptk. 84. § (2) bekezdése)

 

Még ez az elképzelés is egyes közéleti- és újságírói körök támadásának pergőtüzébe került, míg végül az Alkotmánybíróság 57/2001. sz. határozatában megsemmisítette.

Koltay András álláspontja szerint[59] viszont nem érte volna el a kívánt célt, mert kizárólag a személyhez fűződő jogok megsértése esetében engedte volna meg a válaszadást, tehát csak ha a vélemény becsületsértő, vagyis kifejezésmódjában aránytalanul túlzó, indokolatlanul bántó, lealázó, lekicsinylő.[60] Lényegében tehát alig jelentett volna elmozdulást a jelenlegihez képest a személyhez fűződő jogok tekintetében.

Érdekes, hogy az AB nem magát a válaszadás jogintézményét tekintette alkotmányellenesnek, hanem a konkrét jogtechnikai megvalósítást, a közérdekű bírság intézményét, illetőleg azt, hogy a jogalkotó nem határozta meg a válaszadás terjedelmét, ekként jogbizonytalanságot keletkeztetett.[61] Ekként (bár nem feltétlenül szükségtelen, de) aránytalan sérelmet jelent a véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga tekintetében. Néhány különvélemény viszont magát a válaszadás kategóriáját is alkotmányellenesnek vélte[62]. E körben felmerült, hogy ha valakiről sértő vélemény jelenik meg, máshol úgyis reagálhat rá, nem feltétlenül szükségeltetik éppen a sértő orgánumban.[63] Ennek margójára érdekes gondolatok kívánkoznak. Tekinthető az általánosnak, hogy valaki egyszerre több napilapot, több műsor hírrovatát megtekinti? Aligha; előfordulhat, de semmiképp nem jellemző. Nem is az a feltétlen követelmény, hogy a korrigáció ugyanahhoz a közönséghez jusson el mint a „sértés”, hanem hogy a tájékoztatás szélesebb körű legyen.[64] Magam viszont kiemelem: ha egy bizonyos médiumban (újságban) jelenik meg a „társadalmilag hátrányos vélemény”, akkor az azt konkrétan olvasó társadalmi réteg/csoport előtt az érintett személy lejáratódik, azt semmilyen, akár máshol megjelenő „piedesztálra állító” közlés nem orvosolhatja teljes értékűen.

Morális alapon (a perszonalizációs fikció manifesztációja alapján) hozzátehetjük, semmiképp nem védhető az a fölfogás, mely esetében valakiről beszélnek úgy, hogy az érintettnek hallgass a neve, ő maga még csak később sem szólhat hozzá, még csak röviden sem. A szólásszabadság morális eredeztetése kapcsán kiemelhetjük, ez legföljebb a kritikai morál azon legszélsőségesebb értelmezése szerint férhet bele, mely a közmorált teljességgel távoztatván kizárólag a szubjektív erkölcsiség létjogát ismeri el.[65]

E sorok írója a sajtót ellehetetlenítő, tehát kifejezetten az ő saját sajtószabadságát sértő, parttalan terjedelmű válaszjogot tartja aggályosnak. A fenti levezetés szerint viszont egy cizelláltan szabályozott intézmény a személyiségi jogok védelmének letéteményes őre volna.

Magam az alábbi csapásirányokban látnám igazán indokoltnak a válaszjog intézményét. Amennyiben valakinek személyiségi (emberi méltósághoz) való jogát egy médiabeli (sajtóbeli) vélemény sértheti, közölhesse véleményét indokolt terjedelemben. A hatóige használata azért nem véletlen, mert jogilag akkor nem sérti (csak sértheti) ha a véleménynyilvánítás szabadsága valakinek megengedi a sérelmezett döntést. Azonban, ha a cselekmény formális, és nem materiális értelemben sérti valakinek személyhez fűződő jogait[66], akkor a kártérítésnek nem lehet helye, de válaszjognak igen. Elgondolkodtatónak látom azon amerikai módszert, mely határesetben (ha személyiségi jogi per is felmerül) később mérsékli a kártérítés összegét, ha a médium teret adott a válaszadásra.[67]

Továbbá mindenképpen felmerül a jogintézmény létjoga két esetben:

- Ha bűncselekmény elkövetésére utalnak a sértett személlyel összefüggésben,

- Vagy ha valamilyen releváns határidő (főképp választás) közeleg, és a hagyományos jogorvoslati út még átütő sikeressége esetében is okafogyottá süllyedhet.